Köszöntő, népi építészeti konferencia Szigliget

Hölgyeim és Uraim, kedves Kollégák!

Tisztelettel köszöntöm Önöket! Örömmel látom, hogy a télibe forduló időnek sem sikerült visszatartani Önöket a jelenléttől, bármilyen messziről érkezzenek is. Nagyon sokan vagyunk ma itt együtt.

Dobó Ágota vagyok, a Műemlékek Állami Gondnokságának általános-igazgatóhelyettese. Az intézmény a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal egyik háttérszervezete, amely kultusztárcánál lévő állami tulajdonban maradó kiemelt műemlékeket gondnokolja. Ezek a kastély-együttesek, mint a fertődi Esterházy kastély, vagy akár sümegi püspöki palota, hogy egy település szomszédot említsek, a magyar kultúra, művelődéstörténet csúcsteljesítményeit jelentik, amelyekre méltán lehetünk büszkék az egész világ előtt. Ezt általában tudjuk, de mi van a népi emlékeinkkel, hogyan gondolkodunk róla, mit jelentenek számunkra?

Alapvégzettségemet tekintve építész vagyok. Az építészetről azt mondják, hogy olyan, mint a megfagyott muzsika. Ez így is van, ha például Eszterházára tekintünk, ezt el kell fogadnunk. Ha hasonló párhuzamot szeretnék vonni, a népi emlékeinkről azt mondhatnám, hogy az nem más, mint a fába, agyagba, kőbe merevedett anyanyelvünk, olyan dolog, amit közülünk bárki megért. Nincs benne magyarázni való.

Hajnalban idefelé jövet Bicske után Söréd felé az úton, a dombok mögül lassan kiemelkedett egy toronysisak. Aztán templomtorony lett belőle, majd nem messze tőle egy másik is, és az is templommá vált, aztán előbújt maga a falu is a széles főutcájával. Csákberény. Ahogy átgurultam rajta nézegettem az oldalhatárra épített házacskákat teljesen átjárt az érzés, hogy igen, itthon vagyok. Ez a hazám. Itt mindent tudok. Semmivel össze nem hasonlítható nyugalom járt át. Ahogy Radnóti írja, még a ?házfalakról csorgó vöröslő fájdalmat? is ismerem és még az is békességet ad. Ez a hely az, ahol megvetjük a lelkünket. Ahol megkapaszkodva a sarkából kiforgathatjuk a világot, aminek nekifeszülve feltalálhatjuk a maghasadást, a dieselmotort, a hologramot és építhetünk olyan világcsodákat, mint a fertődi kastély.

A magyar népben különösen erősen él a múlt, a hagyományok, az ősök tisztelete. Az a fantasztikus adottság, amellyel eltűnt, elveszett dolgokat életben tudunk tartani a lelkünkben. Gondoljunk csak az Árpád-háziak kultuszára, vagy legendáinkra, a csodaszarvasra. Meggyőződésem, hogy ennek a népnek ez az adottsága, az évezredekre visszanyúló lelki gyökerei azok, amelyek lehetővé tették, hogy immár több mint egy évezrede fönnmaradjon és nemzetként itt éljen ma is a Kárpát medencében. Ez a múltbéli örökség az, amelyből a mai globalizálódó világban a gyermekeink túlélési stratégiákat építhetnek majd maguknak. Ezért létfontosságú, azt mondanám, hogy a nemzet fönnmaradása szempontjából stratégiai jelentőségű az a munka, amelyet Önök végeznek. Az a küzdelem, amelyet a múlt még létező tárgyai, emlékei megmentéséért folytatnak, hogy ne csak a legendáink maradjanak. Az Önök szerepe a lángok őrizőihez hasonlatos. Nehogy egy reggel arra ébredjünk, hogy Úristen, hol is vagyok?!

Azt is tudom, hogy ez a munka milyen nehéz, gyötrelmes és mennyi veszteséggel, sikertelenséggel van tele. Mindannyian ismerjük azt a mondatot, hogy ?tavaly még megvolt?.?, ?két éve még állt??..?. Amikor valami elpusztul, amiért nagyon küzdöttünk az ahhoz hasonló, mint amikor az orvos elveszti a betegét. Nem nyújt vigaszt semmi. Az is biztos, hogy ezekkel az emlékekkel mi nagyon herdálóan bánunk, mint mindennel, amiről úgy gondoljuk, hogy bővében vagyunk. Mint a levegővel. Csak akkor vesszük észre a hiányát, a nem létezést, amikor már nincs. És amikor ez bekövetkezik, akkor elpusztulunk. A lelkünkben.

Dobó Ágota

Megjegyzés