Ágnes személyiségében, és pályafutásában egységben és egyensúlyban volt a kutató történész, a tudós, és a történész generációkat oktató, felnevelő tanár, egyetemi professzor, aki szakmai támogatást és tartást ad át tanítványainak. Nem tényeket oktatott, hanem a kutatói munka módszertanát. Előadásain, írásai hangvételén keresztül nemcsak tanított és nevelt, hanem egyszerre gyönyörködtetett is. A tények és adatok a személyiségén átszűrve nem száraz adathalmazként kerültek az olvasó elé, hanem szinte szépirodalmi alkotásként. Élvezetes lebilincselő stílusa volt, szenvedélyes ahol kell, inspirálta az olvasót. Történészek a történelemről című munkájában így vallott erről. „Az igazi történetíró sohasem kinyilatkoztat. Csupán hatni, gondolkozásra késztetni szeretne. Esetleg úgy, hogy megrendít, esetleg szórakoztat, életre kelti a múltat, hogy olvasói kortársaiknak érezzék, akikről beszél. Létkérdése volt, hogy kivigye dolgozószobájának falai közül, országának határai közül a párbeszédet, a történelmet, a nagyközönség számára írjon,..” (R. Várkonyi Ágnes: Történészek a történelemről. In: R. Várkonyi Ágnes: A tűzvész tanúi. Budapest, 1995, p. 21..)
Az első amire emlékszem Ágnes könyvét olvasva az öröm volt, hogy szép, az egyik gyönyörű magyar szó következett a másik után, ahogy gördültek a mondatai, ahogy az ívük hajlott, ahogy szinte képet írt. A nyelvi gazdagsága egészen kivételes. Írásait olvasva szinte átéljük az eseményeket, a tárgyalás izgalmát, a csata előtti este feszült várakozását, és szinte halljuk a csatazajt, érezzük a magány fájdalmát, a veszteséget, vagy akár látjuk a levélről leváló harmatcseppeket.
Ágnes ugyanakkor maga is felfedező, kíváncsi ember volt. A történelmi személyeket, eseményeket mindig kontextusban vizsgálta és volt bátorsága a történettudomány határterületeire is kilépni. Sohasem eseményekben, hanem mindig rendszerben gondolkodott. A Zrínyi és a tenger írásában így írt erről. „Rilkének valóban hálás lehetek. Pályám kezdetén megajándékozott egy látomással: a szakadatlanul hömpölygő történelemben magasabb rálátással minden évszázad csak egy nyár. Vagyis egy jó nyár ha megérleli a jövőt, akár egy évszázadnyi változatlansággal is felér.” (R. Várkonyi Ágnes: Zrínyi és a tenger. In: R. Várkonyi Ágnes: A tűzvész tanúi. Budapest, 1995, p. 235.)
Vélhetően rendszerben való gondolkodása eredményezte, hogy Zrínyi és Rákóczi személye kapcsán a magyar történelem addig sötétnek hitt korszakát, a magyar törekvéseket a történelemtudomány számára határozottan új megvilágításba helyezte. Mindkettőjükre, mint az európai történelmet formáló, kiemelkedő államférfiakra tekintett.
Élete során történészek százait nevelte fel, és akinek az a szerencse adatott meg, hogy mesterének tudhatta, megtapasztalhatta féltő gondoskodását, minden szakmai irigységtől mentes egyenességét. „A diák sokféle, de a tanár sohasem lehet hűtlen a tanítványaihoz” nyilatkozta egyszer. Tanítványairól, a jövő generációjáról való gondolkodását, az értük történő aggódását igen jól példázza a Zrinyi és a tenger című írásának egyik részlete. „Találgatom, hol lehetnek ma az akkori tizenévesek. Hol küzdenek a változások óriási felelősségével, akiknek tanulmányaiból kiesett a humanizmus, az európai politikai kultúra tananyaga, s történelemkönyveikben mára Zrínyinek egy címnyi hely se jut a hódító históriai minimalizmus horizontja alatt. Hová merült el az a jövő-stratégia, amit Zrínyi így fogalmazott meg, amikor a szigetvári kapitány kiküldi az ostrom előtt álló várból a fiát: „Nem jó üdőtlenül virágot szaggatni, / Nem dícséretes néked halált kívánni / Most mikor senkinek nem tudnál használni / Haláloddal, tartozol élni, s – szolgálni: // Tarcs meg fiam magadat nagyobb szükségre, / S szegény romlott hazánknak jobb üdejére” (5/94—95).” (R. Várkonyi Ágnes: Zrínyi és a tenger. In: R. Várkonyi Ágnes: A tűzvész tanúi. Budapest, 1995, p. 231.)
Drága barátnőm, mentorom, életem nagy ajándéka volt, hogy együtt dolgozhattunk, és hogy ismerhettelek.